Történetek a Benkőből

A 2018/2019-es tanév során tisztességes diákjaink összesen 17.000 forintnyi összeget találtak valamelyik folyosón, padban, öltözőben. Az elveszett és megtalált összegeket öröm volt visszaadni azoknak, akik a szüleiktől kapott pénzt elveszítették.

Erősen szorít az idő, mondom. Március végén, talán április elején járunk, nem tudom. Egy ideje valahogy összefolynak a napok, hetek, évek, jó volna olykor egy kicsit megállni, elidőzni, semmit sem csinálni, de nincs mese, haladni kell az anyaggal tovább.

Ottlik Géza a mai szerzőnk, Iskola a határon az újabb cím, szóval folytatom, jó? Írjátok fel, haladni kell, nem érünk rá, gyerünk, feszes az irodalom tanmenet! Az óra közepéig egészen szépen tartom magam, jó tempót diktálok, gyorsan vetem táblára a kötelező jegyzetet.

Aztán felröppen egy ártatlan kérdés, nem akar írni, de már élni se a mai napon a társaság. Különben is, hova bármiféle rohanás? Menetrendszerű, hasonló spontán nevelési helyzetek és a vonatkozó tökéletes válaszok bűvöletében élek, de most a kelleténél kicsit hosszabban mesélek, most én adok számot valamiről, már megint én felelek.

Ottlik otthoni köntösével kezdem, ahogy széttaposott papucsában, ha éppen úgy tartja kedve, látogatót fogad, amúgy profi módon bridzsezik, olvasgat, naphosszat ír. Már össze-vissza csapongok, de folytatom, mert van benne rendszer. Hogy mindezt Tandoritól tudom, akinek volt szerencséje. Úgy értem, szerencséje volt, mert találkozott Ottlikkal, többször járt otthonában, és így tovább. Hogy Ottlik egyik alapvető élménye apja korai elvesztésének feldolgozhatatlansága, meg hogy annak idején a kilencvenes évek derekán én is mennyire magányos voltam. Engem is
túl korán hagyott itt apám. Igaz, már előtte is lázas szellemi apa keresésének szenvedélye hajtott éveken át, míg végül egy váratlan folytán megismerhettem Tandorit, akivel aztán hosszú ideig nem találkoztam. Hiába jártam be sokszor a könyveiből megismert útvonalakat, hívtam fel
telefonon, csöngettem be kétszer remegő kézzel hozzá. Mindig elkerültek a nagy szerencsétlenségek, de ezúttal nem szegődött hozzám a szerencse sem.

Nagy levegőt veszek, kicsit fülelek, lélegzetet se vesznek, nem értem, mi az érdekes nekik már mindebben. Bár akkoriban nem hittem volna, mégis túléltem fiatalságomat, magam mögött tudhattam az önkeresés ön- és közveszélyes időszakát, aztán hirtelen másfelé vittek, elröptéztek a
soron következő évek. Amikor már nem volt létfontosságú, persze Tandorival is találkoztam. Éveken keresztül összefutottam a szürke eminenciással a piacon vagy máshol, igaz, akkor már a saját útvonalaimon járva. Szó szót követ, so and so, lassan visszatérek Ottlikra, a selyemköntösre, meg hogy olykor elképzelem, amint magam is egy efféle finom ruhadarabban töltöm a napot, olvasgatok, teát kortyolok, írok.

Kevés a negyvenöt perc, már nem nekem csengetnek, Rövidre fogom, elnézést kérek, hogy sokat beszélek, hogy a gondosan megtervezett óravázlat keskeny útvonalától már megint jelentősen eltérek.

Szép odakint a tavaszi napfény. Kevés eső hull, kitart a jó idő június közepéig, míg a tanév ténylegesen véget ér. Szeptemberben ismét tanítás.  Gyűröm a napokat, átgyúrnak az első hetek, akadozik a kezdés, a visszaszokás. Aztán az egyik péntek utolsó órájának végén bekopognak a terem ajtaján, két tavaly végzett diák köszön hangosan rám. Öröm a viszontlátás, a velük elkezdett, befejezhetetlen, végtelen beszélgetés. Igen, igazán kedves tőletek, köszönöm az ajándékot. Ja, hogy a dédnagyapádé volt, mondom, de nem figyelek. Bocsánat, mennem kell, időpontom van, orvoshoz viszem a kisebbiket. Máskor jelezzetek, ha jöttök, hogy többet lehessek veletek. A tanáriban felkapom a táskát, az ajándékot, gyors léptekkel hagyom magam mögött az iskolát.

Beszállok az autóba. Bő óra még, oda fogok érni. Indítom a motort, beletúrok az ülésre dobott szatyorba és kihúzok egy bordó selyemköntöst.
Magamra öltöm, sírok és kacagok.

Nagyon szépen köszönöm, hogy leadtad a titkárságon az arany fülbevalómat, amit elvesztettem, mert szomorú voltam, hogy soha többet nem kapom vissza a nagymama ajándékát.

Szécsi Dóra, 4. A

Mindannyian tudjuk, hogy valamelyik szerettünk elvesztését semmi sem pótolhatja. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy az érintett két család anyagi terheiből valamennyit átvállalunk. A Budapest-Északi Református Egyházmegye és Iskolánk hálás minden diáknak, szülőnek és pedagógusnak a különböző közösségeink által eddig összegyűjtött 2.000.000 forint összértékű adományért.

Az érintett diákjainkról ezután sem feledkezünk meg, hanem igyekszünk támogatni őket és családjaikat egyéb módon is a továbbiakban.

Örülünk, hogy egy olyan közösség tagjai lehetünk, melyben ilyen fokú összefogás és empátia nyilvánul meg. Egy közösség erejének az adományozási kedv is a fokmérője.

Ez az iskola egy kivételes hely, mi mindannyian tesszük ezt azzá!

Közvetlen karácsonyi adomány egyházmegyei rászorulóknak

2020

300.200 forint

„Kedves Angyalok!

Végtelenül hálás vagyok, nem hittem, hogy ilyen velem is megtörténhet. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki segített, és Istennek is, hogy lenézett rám. Nagyon meghatódtam, és még fel sem fogtam igazán. Ebből a pénzből be fogok vásárolni karácsonyra és a két kisfiamnak ajándékot tudok venni. Örök hálám és nagyon-nagyon szépen köszönöm!

Ölelés:

M.”

„Kedves diákok, kedves szülők, tanárok, kedves igazgató úr!
Szeretnénk köszönetet mondani mindazoknak, akik segítséget nyújtottak és rossz helyzetünkön enyhíteni tudtak. Hálás szívvel köszönjük ezt a pénzbeli hozzájárulást, amelynek segítségével a fekáliás beázásból adódó lakáskárunkat helyrehozhatjuk. Meghatódottságtól könnyeinkkel küszködünk. Nem találunk szavakat annyira hálásak vagyunk és örökké emlékezni fogunk rá, hogy ebben a nehéz időszakban gondoltak ránk. Ez a legszebb, legmeghatóbb dolog, ami eddig történt Velünk. Örökké hálásak leszünk! A jó Isten áldja meg Önöket és mindenkit, akik részt vettek az
adománygyűjtésben. Azt gondoljuk, ha ilyen gondolkodású emberek lennének többségben a Földön, akkor senki semmiben nem szenvedne hiányt. Nem győzzük hálánkat kifejezni és köszönetet mondani az imádságainkban a jó Istennek. Még egyszer köszönjük a segítséget és további munkájukhoz minden jót kívánunk.
Ezúton szeretnénk Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Békés Boldog Új Évet Kívánni Mindenkinek!
Tisztelettel, köszönettel: S. T. és Cs. K.”

Hazafelé indultak az iskolából. Elkezdtek beszélgetni a napi dolgokról. Egy néni jött feléjük szatyrokkal a kezében. Miközben a két fiú lehajolt és éppen berakta a tájékoztatóját a táskába, egy járókelő segítségért kiáltott! Valaki rosszul lett. Ők azonnal eldobtak mindent és odarohantak.  Együtt felsegítették. Pár perccel később odavitték egy közeli padhoz. Megkérdezték tőle, hogy jól érzi-e magát, esetleg ne hívjanak-e mentőt! Az idős néni azt mondta, hogy nem szükséges, mindjárt iszik egy kis vizet és jobban lesz. Közben a gyerekek végig ott álltak és kérdezték, hogy minden rendben van-e. Aztán odajött egy anyuka a gyerekével és azt mondták, hogyha úgy van, akkor hívnak segítséget. De ők mondták, hogy megoldják. Felkínálták, hogy elviszik az ügyeletre, de azt mondta, hogy nem kell, mindjárt jobban lesz. A néninek közben visszatért a színe és megitta a vizét. Aztán végül elment a néni az anyukával és a gyerekeivel az ügyelet felé! A gyerekek elköszöntek tőle és elindultak hazafelé! A néni elköszönt, hogy áldja meg őket az Isten és hogy minden gyereknek ilyennek kellene lennie!

A gyerekek nem vették észre, hogy iskolánk egyik tanára éppen arra járt: látta és hallotta a történteket.

A segítő gyerekek (Gomány Eszter, Gomány Balázs és Kovács Ádám) a Benkő diákjai voltak. SDG!