Erősen szorít az idő, mondom. Március végén, talán április elején járunk, nem tudom. Egy ideje valahogy összefolynak a napok, hetek, évek, jó volna olykor egy kicsit megállni, elidőzni, semmit sem csinálni, de nincs mese, haladni kell az anyaggal tovább.

Ottlik Géza a mai szerzőnk, Iskola a határon az újabb cím, szóval folytatom, jó? Írjátok fel, haladni kell, nem érünk rá, gyerünk, feszes az irodalom tanmenet! Az óra közepéig egészen szépen tartom magam, jó tempót diktálok, gyorsan vetem táblára a kötelező jegyzetet.

Aztán felröppen egy ártatlan kérdés, nem akar írni, de már élni se a mai napon a társaság. Különben is, hova bármiféle rohanás? Menetrendszerű, hasonló spontán nevelési helyzetek és a vonatkozó tökéletes válaszok bűvöletében élek, de most a kelleténél kicsit hosszabban mesélek, most én adok számot valamiről, már megint én felelek.

Ottlik otthoni köntösével kezdem, ahogy széttaposott papucsában, ha éppen úgy tartja kedve, látogatót fogad, amúgy profi módon bridzsezik, olvasgat, naphosszat ír. Már össze-vissza csapongok, de folytatom, mert van benne rendszer. Hogy mindezt Tandoritól tudom, akinek volt szerencséje. Úgy értem, szerencséje volt, mert találkozott Ottlikkal, többször járt otthonában, és így tovább. Hogy Ottlik egyik alapvető élménye apja korai elvesztésének feldolgozhatatlansága, meg hogy annak idején a kilencvenes évek derekán én is mennyire magányos voltam. Engem is
túl korán hagyott itt apám. Igaz, már előtte is lázas szellemi apa keresésének szenvedélye hajtott éveken át, míg végül egy váratlan folytán megismerhettem Tandorit, akivel aztán hosszú ideig nem találkoztam. Hiába jártam be sokszor a könyveiből megismert útvonalakat, hívtam fel
telefonon, csöngettem be kétszer remegő kézzel hozzá. Mindig elkerültek a nagy szerencsétlenségek, de ezúttal nem szegődött hozzám a szerencse sem.

Nagy levegőt veszek, kicsit fülelek, lélegzetet se vesznek, nem értem, mi az érdekes nekik már mindebben. Bár akkoriban nem hittem volna, mégis túléltem fiatalságomat, magam mögött tudhattam az önkeresés ön- és közveszélyes időszakát, aztán hirtelen másfelé vittek, elröptéztek a
soron következő évek. Amikor már nem volt létfontosságú, persze Tandorival is találkoztam. Éveken keresztül összefutottam a szürke eminenciással a piacon vagy máshol, igaz, akkor már a saját útvonalaimon járva. Szó szót követ, so and so, lassan visszatérek Ottlikra, a selyemköntösre, meg hogy olykor elképzelem, amint magam is egy efféle finom ruhadarabban töltöm a napot, olvasgatok, teát kortyolok, írok.

Kevés a negyvenöt perc, már nem nekem csengetnek, Rövidre fogom, elnézést kérek, hogy sokat beszélek, hogy a gondosan megtervezett óravázlat keskeny útvonalától már megint jelentősen eltérek.

Szép odakint a tavaszi napfény. Kevés eső hull, kitart a jó idő június közepéig, míg a tanév ténylegesen véget ér. Szeptemberben ismét tanítás.  Gyűröm a napokat, átgyúrnak az első hetek, akadozik a kezdés, a visszaszokás. Aztán az egyik péntek utolsó órájának végén bekopognak a terem ajtaján, két tavaly végzett diák köszön hangosan rám. Öröm a viszontlátás, a velük elkezdett, befejezhetetlen, végtelen beszélgetés. Igen, igazán kedves tőletek, köszönöm az ajándékot. Ja, hogy a dédnagyapádé volt, mondom, de nem figyelek. Bocsánat, mennem kell, időpontom van, orvoshoz viszem a kisebbiket. Máskor jelezzetek, ha jöttök, hogy többet lehessek veletek. A tanáriban felkapom a táskát, az ajándékot, gyors léptekkel hagyom magam mögött az iskolát.

Beszállok az autóba. Bő óra még, oda fogok érni. Indítom a motort, beletúrok az ülésre dobott szatyorba és kihúzok egy bordó selyemköntöst.
Magamra öltöm, sírok és kacagok.